NP Kornati

A horvát Adria középső részén, a sibeniki és a zadari szigeteknél helyezkedik el az az egyedülálló és különleges szigetek csoportja mely a Kornati nevet viseli.

Kivételes természeti szépsége, érdekes geomorfológiája és tagolt partvonala  valamint különösen gazdag tengeri élővilága miatt 1980-ban a Kornati akvatóriumot nemzeti parkká nyilvánították.

A Kornati NP ma kb. 220 km2-es területen terül el és összesen 89 szigetet, szigetecskét és sziklafalat foglal magába megközelítően 238 km-es partvonallal. A viszonylag nagy számú sziget mellett, a park szárazföldi része teljes felületének ¼-énél kisebb területet tesz ki, az összes többi tengeri élőrendszer.

NP Krka

A Nemzeti park kiterjedt, kivételes és többszörös természeti értékek túlnyomóan érintetlen területe, és egy vagy több megőrzött vagy kismértékben megváltozott élőrendszert foglal magába. Szerepe elsősorban tudományos, kulturális, nevelési-oktatási és rekreációs, a turisztikai tevékenységek pedig a látogatást és nézgelődést jelentik.
Krkat 1985-bem nyilvánították nemzeti parkká és ez Horvátország hetedik nemzeti parkja.

Teljes egészében a Sibeniki-knini megye területén helyezkedik el, és 109 km2–es felületet foglal magába a Krka folyása mentén: Knintől 2 km-re a folyón lefelé Skradinig és a Čikola alsó folyását.

A folyótorkolat elárasztott részével kb. 72,5 km hosszú és hosszúságát tekintve Horvátország 22. leghosszabb folyója. A Krka folyó a Dinári hegység lábánál ered, Knintől 3,5 km-re északkeletre a 22 m magas, télen zajos, nyáron víznélküli Topolj, Velika buka és Krčić vízesések alatt.
Az édesvízi folyam hosszúsága 49, az édessósvízié 23,5 km. A belé torkolló jelentősebb folyók a Krčić, Kosovčica, Orašnica, Butišnica, Čikola és Vrb. A

Krka a hét mésztufás vízesésével, azoknak 242 km hosszú esésével természetes és karsztos jelenség.

A Plitvicei tavak        

Horvátország nyolc nemzeti parkja közül a legkiemelkedőbb és leglátogatottabb nemzeti park a Plitvicei tavak, a kulturális értékek között az egyetlen természetes, melyet Horvátországban még 1979-ben az elsők között nyilvánítottak a Világörökség (UNESCO) részévé.

Az IUCN szerint, mely a természeti területek védelmének nyolc kategóriáját állapítja meg, a Plitvicei tavak a második kategóriába tartozik – nemzeti park, mely védett igazgatási területet jelent, különös tekintettel az élőredszer védelmére és a rekreációra. A Plitvicei tavak első kartográfiai feljegyzései fellelhetőek már a 17. századi rajzokon, szöveges megjelenése pedig a 18. század második feléből származó feljegyzésekben fordul elő. A Plitvice elnevezés az irodalomba 1777-ben került be először.

Már a 19. század huszas éveiben jelentkeznek az első szervezett kezdeményezések a Plitvicei tavak védett területté való nyílvánítására. A 20. század harmincas éveiben Ivo Pavlek akadémikus első ízben tudományosan megmagyrázta a Plitvicei tavak védelmének okait. A moha és alga növekedését tanulmányozva megállapította, hogy a mésztufa keletkezése és növekedése, mely által létrejön a Plitvicei tavak geomorfológiai alakja, a legfontosabb és legérzékenyebb biogén folyamat, mely a „Plitvicei tavak lényege”.

Ivo Paveleknek eme tudományos ismeretei és törekvései elvezettek egy történelmi dátumhoz,  amikor 1949. április 8-án a Plitvicei tavakat az első horvát nemzeti parkká nyilvánították. Már előbb, és különösen miután a védettség hivatalossá vált, ez a terület számos tudományos és szakmai kutatás tárgya volt.

Így a Plitvicei tavak nemzeti parkjának természeti értékeiről sok ismeret gyűlt össze, mely „nemcsak” mésztufát képző vízeséseket és világszerte ismert 16 lépcsőzetes tót jelent. Ezen alkalommal az olvasót megismertetjük a legnagyobb és legrégibb horvát nemzeti park gazdagságával, geomorfológiai alakjaival, erdőtelepeivel és pázsítjával, növény- és állatvilágával, valamint kulturális örökségével és végül turisztikai kínálatával.